Hogyan stabilizáltuk az ózonlyukat?

Az ózonréteget, mely körülbelül 30 kilométer magasságban helyezkedik el a talajfelszín fölött 1913-ban egy francia tudós feledzte fel. Ugyanakkor az ózonlyuk kialakulásának kezdete - a múlt század technológiai fejlődésnek köszönhetően - jelentősen megnövekedett CFC kibocsátásra vezethető vissza. A CFC-k elsősorban az aeroszol-, a hűtőgép-, a légkondicionáló-, az autógyártási- és az élelmiszer-csomagolási iparágból kerülnek ki. Ezek a gázok feljutnak a sztratoszférába, ahol lebontják az ózonmolekulákat.

A tudósok évről évre bemutatták, hogyan nő az ózonlyuk mérete az Antarktisz fölött. Bebizonyították, hogy ezért közvetlenül a CFC felhasználás a felelős, ösztönözve a kormányokat arra, hogy hozzanak intézkedéseket a károsanyag-kibocsátás csökkentésére, betiltására.

A Monteráli Jegyzőkönyv aláírásával, amely az ózont bontó halogénezett szénhidrogén-származékok (CFC-k) kibocsátásának korlátozására jött létre – az ENSZ történetében a legtöbb nemzet által ratifikált szerződés – 197 tagállam állapodott meg az ózonkárosító anyagok csökkentéséről a fogyasztásban és gyártásban egyaránt. 1987-ben írták alá és 1989-ben lépett hatályba.

Ha nem tiltották volna be a CFC-k használatát, akkor 2065-re megduplázódott volna a földfelszínt elérő UV-sugárzás, a NASA becslése szerint. A bőrrák kialakulásának aránya is megnövekedett volna, valamint a klímaváltozás ténye is egyértelmű lenne mindenki számára.

„Lényegében jelenetős mértékű változásokról beszélünk évtizedes időskálát tekintve” – mondta Prof. John Pyle, a Cambridge Egyetem Légkörkutató Központjának vezetője. „Közel 30 éve, érzékelhető volt a CFC-k kapcsolata a globális felmelegedéssel. A kormányzatok a megfelelő időben cselekedtek, a tudományos bizonyítékok is világosak, melyeket számos többéves kutatás támaszt alá. Ami azt illeti, a legfontosabb, hogy ha akkor nem tesznek semmit, sokkal rosszabb lenne a helyzet. Napjainkra az ózonlyuk mérete meglehetősen stabil.”

A tavalyi évben (2012) a második legkisebb volt az ózonlyuk átlagos mérete, az elmúlt 20 évet tekintve. (Az átlagos méret kb. 18 millió négyzetkilométer.)

 Forrás: NASA

A legnagyobb mértékben 1980 és 1990 között nőtt a mérete, majd a 2000-es években elején kezdett csökkeni.

Az ózonkoncentráció alakulása a műholdképek alapján
Forrás: NASA

„Az ózonhiány a Déli sarkon volt a legnagyobb az 1990-as években, de nagy változatosságot mutatott az egész földi légkört tekintve – több ózon volt a magasabb szélességeken és kevesebb az alacsonyakon, de sok variáció előfordult. Ha az Antarktisz fölötti történéseket nézzük, ahol a legnagyobb változás zajlott le: az ózon szintje 1990-ben mintegy harmada volt az 1970-es szintnek. A változás a teljes légkör esetében sokkal kisebb: míg a déli pólus fölött 60%-kal csökkent az ózon, addig globálisan csak pár százalékkal”- mondta Pyle professzor.

De mi történt volna, ha a CFC és üvegházhatású gázok kibocsátását csak most kezdenénk el csökkenteni?

Az ózonréteg Montreáli Jegyzőkönyvvel és anélkül
Forrás: NASA

Pyle szerint, mivel a Déli sarkon nem él sok ember, napjainkig a Föld népességének nagy részét nem érintették volna az egészségre káros hatások, mint például a bőrrák kialakulásának magasabb kockázata. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy ne felejtsük el: „Az ok, amiért az embereknek aggódniuk kell az Antarktisz feletti ózonmennyiség miatt, az az, hogy ez egy nagyon egyértelmű bizonyíték arra, hogyan tehetünk kárt a légkörben évtizedeken belül.”

A klímaváltozáshoz képest az ózonlyukat viszonylag egyszerű volt orvosolni. Az a tény, hogy az emberek a műholdképeken látták a változást, egyértelművé tette a problémát fejükben. Mindig volt egy statisztika az újságokban: „Az ózonlyuk nagyobb ebben az évben, mint az előzőben!” Mindenki tudta, hogy valami történik, így az embereknek az ózonnal kapcsolatosan voltak jó ötletei, mivel látták a problémát.

Nincs egy ugyanilyen egyértelmű kép, amit meg lehet mutatni az embereknek a klímaváltozással kapcsolatban, nincs ugyanilyen egyértelmű bizonyíték (egyértelmű műholdkép, egyértelmű statisztika).

Forrás: WMO, NASA