Elhunyt dr. Böjti Béla meteorológus

1933-ban, Nagykanizsán született háromgyermekes családban. 1943-ban, 10 éves korában – miután elveszítette édesapját –, Kőszegre a Magyar Királyi Hunyadi Mátyás Katonai Nevelőintézetbe került. 1945-ben a háború végén megszűnt a katonai nevelés, így Nagykanizsán, a Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ezen éveit meghatározta a katonás rend, a piarista nevelés, a falusi környezet és a ferences szellemiség. A nyarakat egy kis zalai faluban töltötte, ahol a félrevert harangokkal kísért „viharok” élményei magukkal ragadták. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy milyen pályát szeretne választani – s érettségi után a meteorológus szakra jelentkezett az ELTÉ-re. 1955-ben kapta meg diplomáját, szakdolgozatát „Az orográfia hatása a csapadékra” címmel írta. Ifjú diplomásként először az Országos Meteorológiai Intézetbe (OMI) járt szakmai gyakorlatra. Egyetemi kapcsolatok révén ismerte meg leendő feleségét, azt az albán nemzetiségű hölgyet, akivel 1955-ben kötött házasságot. 1956. március 5-én Albániába utaztak, ahol az ottani Elnöki Tanács kezdeményezésére a tiranai Hidrometeorológiai Szolgálatnál kezdett dolgozni, technikai tudományos besorolásban. Állomások telepítése, csapadékadatok értékelése, valamint szaktanácsadás volt a feladata repülőterek építéséhez, lecsapolási munkálatokhoz.

1958-ban tért vissza Tiranából és előbb Pestlőrincen az Aerológiai Obszervatórium Sugárzási Osztályán a Nemzetközi Geofizikai Év adatainak feldolgozásával foglalkozott, majd az akkori elnök, Dési Frigyes 1959. január elsején Siófokra az 1956-ban épült Balatonkutató és Viharjelző Obszervatóriumba helyezte. 1958 és 62 között Siófok volt a Balaton-kutatás bázisa, dr. Kakas József irányításával, ahonnan a Budapest-Siófok közötti nyári repülések meteorológiai kiszolgálása is folyt. 1964-ben az OMI elnöke kinevezte Böjti Bélát az obszervatórium vezetőjévé. Ezzel a döntéssel élete összefonódott a siófoki obszervatóriuméval: 28 évig vezette a létesítményt. 1990-ig, nyugdíjazásáig itt dolgozott. 1971-ben "A viharos balatoni időjárási helyzeteket kiváltó anticiklon orr-helyzetek jellemszámai, módszer a viharállapot kategorikus előrejelzéséhez" címmel írta doktori dolgozatát. Munkásságával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a viharjelzés és a tó melletti kutató tevékenység műszaki, távközlési, informatikai fejlesztési eredményei lépést tarthassanak az országos és nemzetközi szinten is teret hódító rohamos technikai fejlődésnek.

1970-ben Dési Frigyestől Centenáriumi emlékérmet vett át, 1976-ban az OMSZ kiváló dolgozója címet is elnyerte.  1988-ban az osztrák GERHARD SCHINZE díjban részesült. 1990-ben a Magyar Meteorológiai Társaság Steiner Lajos emlékérmét kapta meg. 1997-ben a Somogy Polgáraiért díjat vehette át „magas színvonalú szakmai munkájáért”, 2000-ben pedig az Országos Meteorológiai Szolgálat javaslatára a Pro Meteorologia miniszteri kitüntetést.

Aktív, s küzdelmes életet élt, melyben segítségére volt ereje, hite, s nem utolsó sorban az a szakmai csapat, amely körülvette. Köszönjük mindazokat az eredményeket, melyeket ránk hagyott. Emlékét őrizzük; tisztelettel és szeretettel búcsúzunk tőle.